Széleskörű együttműködés folyik az Egyesült Királyság és Magyarország között, különösen a munkaerőpiac és a foglalkoztatás területén. 1999-ben ennek keretében létrejött egy projekt, amely a gazdaságilag inaktív fogyatékosok munkahelyre történő visszasegítését célozta. A Zala Megyei Munkaügyi Központ, a brit Munka- és Nyugdíjügyi Minisztérium (DWP) és a magyar Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium kidolgozott egy elképzelést, amely szerint az adott közösségben működő személyes tanácsadók fölkutatják a dolgozni kívánó fogyatékos személyeket, fejlesztik önbizalmukat és álláskereső készségeiket, és a helyi munkáltatókkal együttműködve igyekeznek a fogyatékos személyeknek megfelelő üres álláshelyet találni az elsődleges, verseny-elvű munkaerőpiacon. Jelenleg zajlik ennek a négy vagy öt éve létező sikeres módszernek az elterjesztése Magyarország egész területén.

Tekintettel erre a pozitív tapasztalatra, valamint az Egyesült Királyságban a “New Deal for Disabled People” és az újabb, kísérleti “Pathways to Work” programok hasonló tapasztalataira, valamint más európai tagállamok, nevezetesen Észtország kezdeményezéseire és a fogyatékos-foglalkoztatás javításának kérdése iránt Európa-szerte megnyilvánuló növekvő érdeklődésre, úgy tűnt, itt a megfelelő pillanat arra, hogy egy nagyobb budapesti nemzetközi konferencia keretében összegyűjtsük az érvényes gyakorlat legjobb példáit.

A Lisszaboni Stratégia azt az üzenetet közvetíti, hogy Európa felismerte a gazdasági versenyképesség döntő fontosságát a világgazdaságban. Továbbá, hogy ezt a versenyképességet csakis akkor lehet biztosítani, ha sikerül hasznosítani minden egyes állampolgár képességeit és közreműködését. Ma már nem engedhetjük meg magunknak, hogy közösségeink nagy csoportjait kirekesszük a társadalomból és a munka világából – különösen akkor nem, ha erre nincs semmiféle nyomós ok. A fogyatékosságról túlságosan is hosszú ideig azt tartották, hogy munkaképtelenséget jelent. A Budapestre elhozott tapasztalatokból látszik, hogy mennyire nem igaz ez az állítás, és kiderül az is, hogy milyen irányban lehet előrelépni ahhoz, hogy biztosíthassuk a fogyatékkal élők teljes körű társadalmi bevonását és a munkához való joguk érvényesítését.

2006. január végén 24 európai országból majdnem 200 ember jött össze Budapesten, hogy megosszák egymással a fogyatékkal élők foglalkoztatása és rehabilitációja terén érvényesülő jó gyakorlatok példáit.

Ami a fogyatékkal élőket és a foglalkoztatást illeti, az európai országok egyforma kihívásokkal néznek szembe. Mindannyian azon vannak, hogy kezeljék ezeket a kérdéseket. Az Egyesült Királyság és Magyarország kormánya, amelyek széles körű együttműködést folytattak már munkaerőpiaci témakörökben és különösen a fogyatékkal élők foglalkoztatása terén, felismerve, hogy ez a terület más országok számára is érdekes, úgy döntött, hogy nagyszabású, kétnapos eseményt szervez a vonatkozó jó gyakorlatok egymással való megosztása céljából. A Konferencián képviseltette magát a többi EU tagállam, Bulgária, Horvátország, Románia és Törökország, valamint a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), az Európai Bizottság és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO).

A Konferencia-beszámoló célja átfogó összegzést adni az ott elhangzott közleményekről, az elhangzott előadásokat is beleértve.

Margaret Hodge asszony, az Egyesült Királyság foglalkoztatási és jólétireform-ügyi minisztere és Csizmár Gábor úr, Magyarország foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi minisztere köszöntötték a küldötteket. Csizmár miniszter úr megállapította, hogy Magyarország foglalkoztatási rátája elmarad az EU átlagától, de mivel a munkanélküliségi ráta alacsonyabb, mint a megfelelő EU átlag, nyilvánvaló, hogy a legfőbb munkaerőpiaci kérdés a gazdasági inaktivitás. Hodge miniszter asszony hasonló inaktivitásról számolt be az Egyesült Királyságban, a nem sokkal azelőtt megjelent Jóléti Reform Zöld Könyvére (Welfare Reform Green Paper) összpontosítva.

Az OECD képviselője gazdasági érveket hozott fel a fogyatékkal élők foglalkoztatási szintjének emelése mellett, öt főbb okot említve, amiért tenni kell valamit, és a fogyatékos-ügyi politikát a szociálpolitika egyik “legdiszfunkcionálisabb” területeként jellemezve.

• Túlságosan sokba kerül az, hogy oly sok fogyatékkal élő van állás nélkül
• Túlságosan sok fogyatékos hagyatkozik a segélyekre
• Aggasztóan gyorsan nő a segélyezettek száma
• Az emberek kiszorulnak a munkaerőpiac főáramából – igen alacsony az ellátásból kikerülők aránya
• A rendszerek folyamat-vezéreltek, nem problémamegoldásra (pl. munkaszerzésre) irányulnak

Természetesen igen sokféle fogyatékosság-definíció létezik Európában, és ennek megfelelőn változnak a felkínált megoldások is. Helen Bolderson és Deborah Mabbett (Brunel illetve Londoni Egyetem) három alapvető modellt vázolt fel:

1. A fogyatékosság felmérésén alapuló, konkrét fogyatékossághoz kapcsolódó intervenciók;
2. Általános, látszólag normatív foglalkoztatás-politikai intézkedések, amelyek azonban elsősorban arra irányulnak, hogy felkutassák mindazokat az okokat, amelyek miatt az egyént nehéz lesz elhelyezni;
3. Keretszám-rendszerek, amelyek elsősorban arra irányulnak, hogy listába szedjék a foglalkozásokat és a munkaköröket, és ezeket összevessék a károsodásokkal.

Az Egyesült Királyságra vonatkozóan a RADAR képviselője további részleteket ismertetett az átfogó stratégiáról és a fogyatékosok foglalkoztatási programjairól, valamint a civil (nem kormányzati) szervek szerepéről. Az előadás a munkához való jogot helyezte a középpontba, megemlékezve a kilencvenes évek vége óta bevezetett főbb reformokról, amelyek a legújabb Zöld Könyvhöz vezettek, valamint a kampány-tevékenységek és az újszerű, rugalmas szolgáltatások döntő szerepéről.

Az Ausztria és Németország részéről elhangzó előadások a rehabilitáció szerepét világították meg. Írország a szociális integráció terén a fogyatékkal élők foglalkoztatása révén elért eredményeket ismertette.

Magyarország és Észtország egyaránt szorosan együttműködött az Egyesült Királysággal a fogyatékosok foglalkoztatási programjai terén. Munkájukat a 2. napon ismertették részletesebben, és akkor került sor több, a magyarországi fogyatékos-foglalkoztatási rendszer különböző vetületeit tárgyaló előadásra is.

Miután üdvözölte a küldötteket Budapesten, Csizmár Sándor foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter elmondta, hogy Magyarországon a foglalkoztatási ráta 57%. Bár a megfelelő EU átlag 63%, tekintettel arra, hogy a magyar munkanélküliségi ráta úgy 1,5%-kal alacsonyabb, mint az Unióé, Csizmár miniszter úr amellett érvelt, hogy a gazdasági inaktivitás az egyik legfontosabb kérdés, amellyel foglalkozni kell. Magyarország éppen ezért azon dolgozik, hogy munkaerőpiacát rugalmasabbá és átláthatóbbá tegye: igyekszik csökkenteni a bejelentetlen foglalkoztatást. Ez elsősorban azt jelenti, hogy segítenek a munkanélkülieket érdekeltebbé tenni a munkavállalásban, és javítani az álláskereséshez szükséges készségeiket. Csizmár miniszter úr külön is hangsúlyozta, hogy milyen nagy segítséget és támogatást kap az ország e tekintetben az Egyesült Királyságtól. Végül pedig Csizmár miniszter úr felhívta a figyelmet a készségek fontosságára, megállapítva, hogy Magyarországon folyamatosan nő a képzettségi szint, olyannyira, hogy jelen pillanatban csupán a munkában állók 20%-a rendelkezik csak alapszintű képzettséggel, szemben az Európai Unió egészével, ahol ugyanez az arány 50%.

Válaszában Margaret Hodge asszony, az Egyesült Királyság foglalkoztatási és jólétireform-ügyi minisztere elmondta, hogy Magyarország és az Egyesült Királyság együttműködése igen régi keletű. Az utóbbi időkben a közös munka arra irányult, hogy segítsenek a fogyatékosság miatt gazdaságilag inaktívvá vált embereknek visszajutni a munkaerőpiacra, és állást találni. A Lisszaboni stratégia az állásokért és a növekedésért (Lisbon Strategy for Jobs and Growth) üzenetére utalva Hodge miniszter asszony amellett érvelt, hogy Európa csakis akkor válhat a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb tudás alapú gazdaságává, ha a lehető legjobban kihasználja állampolgárai képességeit. Ez azt jelenti, hogy nagyobb fokú munkaerőpiaci részvételre van szükség, ami azonban a társadalmi befogadás és az esélyegyenlőség erősítése révén voltaképpen egyformán hasznos mindenkinek. Hodge miniszter asszony hangsúlyozta, hogy a munka az egyenlőség kulcsa, hiszen hosszú távon ez az alapja az egészségnek, a gazdagodásnak és a személyes jólétnek. Az egyéneknek kell felelősséget vállalniuk a saját életükért, de a kormány dolga biztosítani, hogy minden munkavállalási korú személynek meglegyen a lehetősége arra, hogy dolgozzon. Az Egyesült Királyság kormányának aktív munkaerőpiaci eszközök alkalmazásával sikerült jelentős mértében csökkentenie a munkanélküliséget, és most azon van, hogy szembeszálljon a munkaerő öregedéséből adódó kihívással, és foglalkozzon a szociális kirekesztés kérdéskörével. A cél most az, hogy egy millióval kevesebb ember legyen munka nélkül és folyamodjon rokkantsági segélyért, 300 ezerrel kevesebb egyedülálló szülő legyen munka nélkül, és egy millióval több idősebb munkavállalónak legyen állása. Konkrétan, az Egyesült Királyság kormánya megkezdte a rokkantsági segélyezés jelentős megreformálását, és olyan foglalkoztatási programokat indít el, amelyek valódi segítséget kívánnak nyújtani a gazdaságilag inaktív, munkaképes korú, fogyatékkal élő személyek munkaerőpiacra való visszatéréséhez.

A FOGYATÉKKAL ÉLŐK MUNKAERŐPIACI (RE)INTEGRÁCIÓJÁNAK ÉS ESÉLYEGYENLŐSÉGÉNEK GAZDASÁGI ELŐNYEI – OECD

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetet (OECD) képviselő Mark Pearson úr, a Szociálpolitikai Főosztály vezetője öt fő okot sorolt fel, amiért gazdasági értelemben nagyon is indokolt biztosítani a fogyatékkal élők munkaerőpiaci befogadását. Először is, az OECD 28 tagországa a nemzetvédelmi kiadásokkal azonos nagyságrendű, a GDP 2,5%-ának megfelelő összeget költ a gazdaságilag inaktív fogyatékosok segélyezésére.

Másodszor: túlságosan sokan hagyatkoznak a rokkantsági segélyekre: arányuk némely országokban meghaladja a munkavállalási korú népesség 7%-át. Ugyanakkor viszont e csoport tagjai közül sokan szeretnének dolgozni. Továbbá: az OECD tagállamaiban úgy 45 millió nem foglalkoztatott fogyatékos személy él. Ha ezt összehasonlítjuk azzal, hogy ugyanezekben az országokban 36 millió a munkanélküliek száma, látható, hogy a fogyatékosok munkanélkülisége nagyobb társadalmi problémát jelent, mint a munkanélküliség. Pearson úr ezen kívül rámutatott arra is, hogy az elfogadott előrejelzések szerint a munkaképes korú népesség olyan mértékben csökken, hogy az aránya 1:1 lesz a népesség többi részével, feltételezve, hogy minden munkaképes korú személy dolgozik.

Pearson úr megállapította továbbá azt is, hogy aggasztóan gyorsan nő a rokkantsági segélyben részesülők száma, és maga a növekedés üteme is nő. Ugyanakkor makacsul alacsony azoknak az aránya, akik lemondanak a rokkantsági segélyről, és munkát vállalnak helyette. Pearson úr megjegyezte ezzel kapcsolatban, hogy további érv lehet az is, hogy az emberek az ellátási rendszer csapdájában a munkaerőpiac főáramán kívül rekednek.

Végül pedig Pearson úr azt állította, hogy az elutasított kérelmek és a sikeres fellebbezések számának elemzése arra utal, hogy a rendszer inkább a folyamatokra, mintsem a problémamegoldásra összpontosít. Kiderült, hogy végül az elutasítottak is megtalálták az utat a segélyezéshez. Ez persze részben a fogyatékosság súlyosbodásának tudható be. Pearson úr azonban megjegyezte, hogy általában véve is hiányzik a segítség a fogyatékkal élők előtt emelkedő, a fogyatékossággal kapcsolatos akadályok kezelésére, és hangot adott annak a véleményének, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy a segélyezésnél kötnek ki. Szembeállította ezt a munkanélküli ellátási rendszerekkel, ahol a munkanélküli segélyre való igény elutasítása esetén, (legalább némi) segítséget adnak az álláskereséshez.

Összegzésképpen Pearson úr azt mondta, úgy érzi, nagyon is indokolt azt állítani, hogy a szociálpolitika egyetlen területe sem annyira “diszfunkcionális”, mint a fogyatékosügyi politika. Mint mondta, olyan fogyatékosügyi politikai felfogásra van szükség, amely azon alapul, hogy az embereket munkához segítsék.

A REHABILITÁCIÓ VÁLTOZÓ SZEREPE EURÓPÁBAN A LISSZABONI AGENDA ÉS AZ EURÓPAI BIZOTTSÁG 650. SZ. KÖZLEMÉNYE TÜKRÉBEN - BELGIUM

Gisèle Mandaila-Malamba asszony, belga család- és fogyatékos-ügyi államtitkár kifejtette, hogy a terminológia erőteljesen meghatározza a dolgokról alkotott felfogásunkat. Például egy olyan intézkedés, amely elkülönített (szegregált) kezelést akar biztosítani, nyilván azt implikálja, hogy a szegregáció politikai érték. Pozitívabb ennél az, hogy az egészségügyi szolgáltatásokat igénybevevőket már nem “betegként”, hanem ügyfélként vagy állampolgárként emlegetjük. A Fogyatékkal élők esélyegyenlőségének biztosításáról szóló közlemény és Európai Akcióterv (Communiqué and European Action Plan for Achieving Equal Opportunities for Disabled People) több olyan témakört és területet is felsorol, ahol feltétlenül lépni kell: élethosszig tartó tanulás, információs társadalom, épített környezet, civil társadalom, a fogyatékosság szociális modellje, jogi és műszaki akadálymentesítés, elérhető tömegközlekedés, valamint ésszerű módosítások és kiigazítások. Mandaila-Malaba miniszterasszony felhívta továbbá a figyelmet az Európai Unió Kohéziós Alapjaira, az EQUAL programra és az Európai Bizottság különféle pénzügyi juttatásaira.

A FOGYATÉKOSSÁG DEFINÍCIÓI A FOGLALKOZTATÁSHOZ KAPCSOLÓDÓ ELLÁTÁSOK SZEMPONTJÁBÓL – EURÓPAI UNIÓ

Dr Helen Bolderson, szociálpolitikus, a Brunel Egyetem Kormányzati Tanszékének docense, és Dr Deborah Mabbett, politológus, a Londoni Egyetem docense az európai fogyatékosügyi politikákban és programokban használatos definíciók összehasonlító elemzéséből származó eredményeiket ismertették. Úgy találták, hogy mindig felmerül az a kérdés, hogy ki jogosult fogyatékos személyeknek járó ellátásra. Mivel bizonyosra vehető, hogy lesznek olyan személyek, akik amúgy talán fogyatékosnak minősülnének, de a jogosultságból ki vannak zárva, felmerül a kérdés, hogy milyen ellátást kell biztosítani ennek a csoportnak. Dr Bolderson és Dr Mabbett arra a megállapításra jutott, hogy a definíciók egy része a funkcionalitáson alapul – szociális modell –, egy másik pedig a rehabilitáció kilátásain.

A foglalkoztatáshoz kötődő ellátások kontextusában úgy találták, hogy az általános feladat az, hogy olyan definíciókat kell alkotni, amelyek relevánsak az éppen kezelendő probléma szempontjából. Három intézkedés-csoportot azonosítottak. Először is a konkrét fogyatékossághoz kapcsolódó intervenciókat, amelyek gyakorlatilag meghatározzák a saját célcsoportjukat, hiszen mindenképpen csak az adott fogyatékosságban szenvedők fognak élni a program adta lehetőségekkel. A kutatás némi bizonyítékkal szolgálhat arra, hogy ebben az esetben a fogyatékosság értékelése a támogatási intézkedésekre szánt források “adagolására” is szolgál.

Másodszor: általános foglalkoztatási intézkedések, amelyek lehetővé teszik a főáramba terelő felfogás érvényesítésére. Ebben az esetben az derült ki, hogy egész sor okot találnak, amely indokolja, hogy egy ügyfél “nehezen elhelyezhető”. E különbség-megszüntető módszer konkrét intézkedései sokszor kifejezetten olyan dolgok kezelésére vannak kialakítva, mint a képzettség, a készségfejlesztés, az egészség-javítás stb. Ugyanakkor a kérdéses programokban érdekelt nem fogyatékos személyek könnyen kiszoríthatják a fogyatékkal élőket, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az utóbbiak nem férhetnek hozzá a szolgáltatásokhoz. Ebben az esetben is találtak némi bizonyítékot arra, hogy a fogyatékosság értékelését az e célra megítélt összegek szabályozására használták fel.

Harmadszor: keretszámokon alapuló programok, bár ezeknél fennáll a veszélye annak, hogy ha fogyatékosként határoznak meg valakit, abból bizonyos negatív következmények is adódnak. Bolderson és Mabbett véleménye szerint a foglalkozások, a károsodások és a csökkent termelékenység listái közötti átfedés elég korlátozott. Előny, hogy a keretszámok megállapítása a diszkrimináció vagy a csökkent termelékenység ellensúlyozását célozzák. Hátrány viszont, hogy a keretszámok állandósítják a fogyatékossággal kapcsolatos előítéleteket és sztereotípiákat.

A MUNKAERŐPIACI INTEGRÁCIÓ BRIT MODELLJE ÉS A CIVIL SZERVEZETEK SZEREPE – EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

Mike Buckley, a brit Fogyatékosügyi és Rehabilitációs Királyi Társaság (RADAR) stratégiai igazgatója összefoglalta a munkaerőpiaci integráció brit modelljének alapelveit: jogok; a fogyatékosság nem azonos a munkaképtelenséggel; megfelelő embert a megfelelő munkakörbe; a korlátok legyőzése; alkalmazkodás; bevonás. Egy fogyatékosokkal foglalkozó szervezet szempontjából fontos tény, hogy a munka kerül a középpontba, hiszen ezzel együtt jár a szociális befogadás, a javuló egészségi állapot, a csökkenő szegénység és a növekvő bizalom.

Az Egyesült Királyságban elő 7 millió munkavállalási korú fogyatékos személy a munkavállalási korú népesség 20%-át teszi ki, de ezeknek az embereknek csak a fele dolgozik illetve aktív a munkaerőpiacon. Ez elég rossz arány a 75%-os általános foglalkoztatási rátához képest, amelyet a tervek szerint 80%-ra akarnak növelni. De még ez az 50%-os fogyatékos foglalkoztatási ráta is igen szélsőséges eltéréseket takar, hiszen bizonyos fogyatékos csoportok, így például a mentális egészségi problémákkal vagy a tanulási nehézségekkel élők esetében ugyanez a ráta sokkal alacsonyabb, akár 20% is lehet. Mindenesetre igen pozitív fogadtatásban részesült az, amikor a kormány felismerte, hogy a napirenden levő intézkedések között központi szerepet kell adni annak, hogy javuljon a fogyatékkal élők munkaerőpiaci esélyegyenlősége. A legfrissebb munkaerőpiaci irányzatok azonban azt mutatják, hogy a fogyatékkal élőket nem érintette a foglalkoztatási ráták általános javulása. Egyesek talán úgy vélhetik, hogy a fogyatékkal élőket rá kellene kényszeríteni az álláskeresésre, de a RADAR véleménye szerint ők maguk világosan hangot adtak annak, hogy szeretnének dolgozni, követelik a munkához való jogot és abban szeretnének támogatást kapni, hogy rendelkezésükre álljanak a megfelelő munkaeszközök, és éppen ezért a kényszernek semmi helye a politikában. Buckley úr összefoglalta a fogyatékkal élők munkához juttatását segítő igen sokféle programot, amelyekből Magyarországon és Észtországban végzett munkája során is merített, és hangsúlyozta, milyen fontos biztosítani, hogy sokféle igénynek tudjunk megfelelni, és le tudjuk küzdeni a fogyatékkal élők, illetve a munkáltatók előtt álló igen sokféle akadályt. Eleve kudarcra van ítélve minden olyan felfogás, amely “egy kaptafára” akarja elkészíteni az összes programot. Hivatkozva a Hodge miniszter asszony által a brit jóléti reformmal kapcsolatban mondottakra, Buckley úr részletesebben is kifejtette, mit is jelent a javasolt fogyatékossági segély, amely anyagi biztonságot adna akkor, amikor nem dolgozik valaki, ugyanakkor azonban kifejezetten ösztönözné, és ténylegesen támogatná is az álláskeresést. Ez jelentős és örvendetes előrelépést jelentene a jelenlegi rendszerhez képest, amely gátolja a munkavállalás irányába tett lépéseket.

A RADAR véleménye szerint nagyon komoly szerep jut a civil szervezeteknek, több vonatkozásban is. Azon kívül, hogy képviselik a különféle véleményeket a kormány felé egy adott intézkedéssel kapcsolatban, befolyásos szerepet kell játszaniuk az intézkedések kialakításában is, éspedig úgy, hogy – konstruktívan – arra késztetik a kormányt, hogy foglalkozzon a legfontosabb kérdésekkel, és számon kérik rajta a korábbi kötelezettségvállalásokat. Végül pedig a civil szervezetek szolgáltatóként is igen sokat tehetnek.

Összegzésképpen Buckley úr megállapította, hogy a brit modell azon alapul, hogy világosan látják, miért fontos a fogyatékkal élők foglakoztatása a fogyatékosok, az adófizetők és a gazdaság számára. Ez szilárd alapot biztosít egy olyan átfogó felfogás érvényesítéséhez, amely jobb támogatást és jobb ösztönzőket kínál fel, és megnöveli az emberek elvárásait – és meg is felel azoknak.

A FOGYATÉKKAL ÉLŐK MUNKÁBA ÁLLÁSÁT SEGÍTŐ ESZKÖZÖK ÉS MÓDSZEREK, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A REHABILITÁCIÓS KÖZPONTOK SZOLGÁLTATÁSAIRA – AUSZTRIA

Roman Pöschl úr, a bécsi Szakképzési és Rehabilitációs Központ (BBRZ) kirendeltség-vezetője azt fejtegette, hogy a rehabilitációs rendszert nem szabad leépíteni a főáramba emelés során. A rehabilitációs központok fontos szerepet játszanak a fogyatékkal élők segítésében, különösen azokéban, akik életük egy későbbi szakaszában váltak fogyatékossá.

Pöschl úr négy megelőzési szintet sorolt fel. Az elsődleges megelőzés a munkavédelemmel és a foglalkozási betegségek megelőzésével foglalkozik. A másodlagos megelőzés az egészség vagy egy funkció megromlását követően kezdődik, de a célja az aktuális munkahely elvesztésének és az ebből adódó munkanélküliségnek a megelőzése. A harmadlagos megelőzés a jelentősebb károsodás és a tartós munkanélküliség hatásainak kezelésére irányul Pöschl modelljében, a megelőzés negyedik szintje pedig a társadalomba, a munkába stb. való újbóli beilleszkedésre. Az elemzés alapján Pöschl amellett foglalt állást, hogy a fő kérdés az, hogy miként lehet a lehető legkorábbi stádiumban bevonni az ügyfeleket. Ismertette az “állás közeli” képzési módszert (Arbeitsplatznahe Qualifizierung): ez a technika arra irányul, hogy átképezzék az ügyfelet egy konkrét munkakör követelményeinek megfelelően, a munkáltatóval együttműködve. A Gemeinmüteiges Personalleasing program fogyatékos ügyfeleket “lízingel” munkáltatóknak középtávra, igazi munkatapasztalatot biztosítva számukra egy elsődleges munkaerőpiaci környezetben.

Pöschl három fő pontra hívja fel a figyelmet. A korai intervenció jelentőségére, valamint arra, hogy az esetkezelés nem elegendő minden igény kielégítésére, és arra, hogy a rehabilitáció önmagában, a többi szolgáltatás bevonása nélkül nem lehet hatékony.

A POZITÍV SZEMLÉLETŰ KÉPESSÉGFELMÉRÉS ÉS ENNEK BEVÁLT GYAKORLATAI NÉMETORSZÁGBAN

Mint Reiner Eggerer úr, a nürnbergi Foglalkoztatási Rehabilitációs Központ (Berufsforderungswerk Nürnberg GmbH) igazgatója elmondta, a német rendszerben a rehabilitáció az utolsó megelőző lépés azelőtt, hogy az ügyfél visszavonulna a munkaerőpiacról és rokkantnyugdíjat kapna. Eggerer úr Központja 28 szakterületen kínál szakképzést úgy, hogy a képző programot az egyén igényeihez igazítják. Eggerer úr ismertette a Németországban használatos életciklus-modellt. Ez a jó foglalkozás-egészségügyi ellátással és megelőzéssel kezdődik, majd kategorizálják a munkanélküliséggel veszélyeztetett ügyfelet a fogyatékosságnak vagy egészségkárosodásnak megfelelően, elemzik a munkahelyet, felmérik a rehabilitációs igényeket, eseti alapon felkészítik az ügyfelet egy bizonyos munkakör betöltésére, az álláskeresésre és a munkába való beilleszkedésre. Ezen belül egy sor program segíti az álláskeresést, beleértve az álláskeresési ismeretek és technikák oktatását is, és vannak olyan tanfolyamok, amelyeknek az a célja, hogy újra felépítsék és fenntartsák az álláskeresési hajlandóságot.

A TÁRSADALMI KÖZGONDOLKODÁS ÉS A FOGYATÉKKAL ÉLŐK INTEGRÁCIÓS ESÉLYEI. AZ INTEGRÁLT FOGLALKOZTATÁSI SZOLGÁLATOK TAPASZTALATAI ÍRORSZÁGBAN

Mint Siobhan Barron asszony, az ír Nemzeti Fogyatékosügyi Hatóság (NDS) igazgatónője megjegyezte, Írországban a fogyatékkal élő személyek foglalkoztatási rátája csak egyharmada a nem fogyatékosokénak, és különbségek vannak az egyes fogyatékosságok szerinti ráták között is. A fogyatékosság vagy tartós betegség időtartamának növekedésével is csökken a foglalkoztatási ráta. Barron asszony megállapította továbbá, hogy a közlekedési költségek, a munkahelyek megközelíthetetlensége és a munkáltatók hozzáállása a három legfontosabb tényező, amely a fogyatékkal élők foglalkoztatása ellen hat. A munkáltatói hozzáállással foglalkozó vizsgálatok szerint a vállalatok közel 90%-a egyáltalán nem alkalmaz fogyatékkal élő személyt, és csak a munkáltatók 5%-a tett valamit azért, hogy fogadni tudjon fogyatékos munkavállalót is; ráadásul a munkáltatók túlnyomó többsége nincs tisztában azzal, hogy milyen támogatás állna rendelkezésére fogyatékkal élő személyek alkalmazása céljára.

2000 óta a fogyatékkal élők foglalkoztatási szolgálatai is bekerültek a szolgáltatás-nyújtás főáramába. Azokat a szolgáltatásokat, amelyeket korábban a szakosodott Országos Rehabilitációs Testület (National Rehabilitation Board) nyújtott a fogyatékkal élőknek, most az állami foglalkoztatási szolgálattól kaphatják meg. A munkaköri képzési ellátások 80%-a ennek ellenére továbbra is a fogyatékosokra szakosodott irodáknál maradt, és az Egészségügyi Szolgálat biztosítja a védett foglalkoztatást.

Az új Fogyatékosügyi Törvény megteremti a fogyatékossággal kapcsolatos közgondolkodás pozitív változásához szükséges közeget. Az Országos Fogyatékosügyi Stratégia erre alapozva kifejti, hogyan történik a fogyatékkal élők igényeinek kielégítése a stratégia szintjén, a minisztériumok és az állami szolgálatok együttműködésére alapozva.

Dominique Velche úr, a párizsi Fogyatékkal és Beilleszkedési Nehézségekkel Élők Szakmai Kutatóközpontjának vezetője felvázolta, hogyan alakult ki és fejlődött a támogatott foglalkoztatás Franciaországban. 1975 előtt a védett foglalkoztatás státusza meghatározatlan, a finanszírozása pedig bizonytalan volt. Az 1975 és 2005 közötti időszakban kidolgozták a vonatkozó szabályozást, a strukturált megvalósítást, a technikák fejlesztését és őszintén szembe néztek a problémákkal. 2005 óta új szabályozások és elvárások vannak kialakulóban.

1975 előtt a védett foglalkoztatást élvező fogyatékosok nem kaptak munkabért. A munkájuknak nem volt rangja, és a szülők fizettek fogyatékos felnőtt gyermekeik felügyeletéért. 1975 után a csökkentett bérezés koncepciója lépett érvénybe, és külön pótlékot fizettek, az országos minimálbér arányában kifejezett minimális jövedelem összegéig. A fogyatékkal élők védett foglalkoztatásba helyezésére vonatkozó döntéseket egy speciális bizottság hozta meg. A kérdéses tevékenységek között szerepelt az alvállalkozásba adás, a mezőgazdasági és kertészeti munka és a kisipari termelés. Ugyanakkor Velche úr felhívta a figyelmet arra, hogy ez a fajta védett foglalkoztatás komoly problémákat vetett fel. Az emberek nem léptek előre a védett foglalkoztatásból az elsődleges és nyílt munkaerőpiac irányába. Túlságosan is biztonságos helyzetben voltak a verseny-alapú munkaerőpiacon tevékenykedő munkavállalókhoz képest. Nemigen motiválta őket a munka, mivel a munkatársak képzettsége igen alacsony szintű volt. Az emberek megbélyegezve érezték magukat. A pozitívabb értelemben vett védett foglalkoztatás jó szakképzést, szociális készségeket és szociális tanácsadást biztosít.

Velche úr rámutatott arra, hogy nemrégiben jelentős politikai fejlemények történtek e téren. 2005-ben egy új törvény bevezette a kompenzációhoz való jogot egy új kompenzációs segély révén, amellyel elismerték a fogyatékkal élők hátrányos helyzetét. A törvény célja biztosítani a hozzáférést és a részvételt, azzal hogy mindenki számára egyetlen belépési pontot biztosít a szolgáltatásokhoz. A törvény mögött meghúzódó értékek középpontjában a fogyatékkal élők óhajainak és céljainak a tiszteletben tartása áll. A fogyatékos munkavállalók keretszámainak elvén alapuló új törvény megerősíti és kiterjeszti a kvóták működését, és hatékonyabb szankciókat vezet be ezek megsértése esetére. A törvény továbbá azon van, hogy a hangsúlyt a fogyatékkal élők támogatott foglalkoztatásáról áthelyezze az elsődleges munkaerőpiaci foglalkoztatás tényleges támogatására.

A FOGLALKOZTATÁSI REHABILITÁCIÓ MAGYARORSZÁGI HELYZETE, PROGRAM AZ ÁLLAMI FOGLALKOZTATÁSI SZOLGÁLAT FOGLALKOZTATÁSI REHABILITÁCIÓS SZOLGÁLATÁNAK FEJLESZTÉSÉRE

Lechnerné Vadász Judit, a magyarországi Foglalkoztatási Hivatal rehabilitációs tudományos főtanácsadója emlékeztetett arra, hogy az előző rendszer idején nem létezett rehabilitáció, hiszen mindig el lehetett helyezni a kis termelékenységgel dolgozókat is. Így azután közvetlenül a rendszerváltás után, amikor nagyon megnőtt a munkanélküliség, egyszerűen nem állt rendelkezésre semmiféle eszköz a rehabilitációs segítségnyújtás céljára.

Azóta Magyarország megkezdte az intézményes megoldások kialakítását, éspedig Németországgal együttműködve a rehabilitáció, és Franciaországgal a támogatott foglalkoztatás terén. A rehabilitáció célja nem csupán az ügyfél képességeinek maximalizálása, hanem annak a felmérése is, hogy mire van szüksége, valamint annak a megszervezése, hogy a szükséges berendezések a megfelelő módosításokkal és kommunikációs segédletekkel együtt rendelkezésre álljanak. Miközben az Állami Foglalkoztatási Szolgálat a rehabilitációs szolgáltatásokat egyre inkább normatív szolgáltatásként nyújtja, a rendszer ugyanakkor együttműködik az adott típusú károsodásokra szakosodott civil szervezetekkel is. Összességében elmondható, hogy az egyik legfontosabb siker-tényező a széleskörű együttműködésen alapuló csapatmunka.

MUNKAERŐPIACI SZOLGÁLTATÁSOK MAGYARORSZÁGON – A FOGLALKOZTATHATÓSÁG JAVÍTÁSÁNAK ÚJ ESZKÖZEI

Dr Gere Ilona, a magyar Foglakoztatási Hivatal főtanácsadója megállapította, hogy bár a fogyatékkal élők munkanélküliségi rátája 2%, vagyis kevesebb mint a fele az általános munkanélküliségi rátának (4,2%), iskolázottsági szintjük alacsonyabb: a fogyatékkal élők kb. 70%-a csak alapfokú végzettséggel rendelkezik, míg a megfelelő aránya a nem fogyatékosok körében csak 50%. A fogyatékkal élők gazdasági aktivitási rátája majdnem a háromszorosa a nem fogyatékosokénak – 76,7%, szemben az utóbbiaknál megállapított 29,8%-kal.

Ahhoz, hogy a foglalkoztatási szolgáltatásokat meg lehessen reformálni úgy, hogy hatékonyabban segítség a fogyatékkal élők álláshoz juttatását, elsősorban a főbb szereplők közötti kölcsönhatásokkal kell foglalkozni. Dr Gere szerint ezek a szereplők a következők: az álláskereső, a munkáltató és a kettőt összehozni szándékozó közvetítő. Más kérdés, hogy mennyire képesek a közvetítők sikert elérni abban, hogy elérjék a velük kapcsolatban álló munkáltatóknál, hogy figyelembe vegyék a fogyatékkal élőket is.

John Calvert úr az Egyesült Királyságban működő The Back to Work Company képviseletében ismertette a magyarországi 4M projekt kialakításakor szem előtt tartott elveket. A 4M volt az Egyesült Királyság Munka- és Nyugdíjügyi Minisztériuma, a magyarországi Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium és a nyugat-magyarországi Zala Megyei Munkaügyi Központ együttműködése keretében kidolgozott kísérleti szolgáltatás. A program célja az volt, hogy segítsen a rokkantnyugdíjban részesülő (és éppen ezért gazdaságilag inaktív) fogyatékkal élőknek visszatérni az elsődleges, nyitott munkaerőpiacra, a gazdaság versenyen alapuló főáramába. Az ügyfél szükségleteire, az ügyfélcsoport magabiztosságának erősítésére összpontosító program lebonyolítását közösségi alapon tervezték meg, hangsúlyozva a helyi szervezetekkel kialakított társulásokban való együttműködést.

Helyi szervezetek egy kis konzorciumával szerződést kötöttek, hogy alkalmazzanak tanácsadókat, és biztosítsák a kérdéses szolgáltatást. A tanácsadókat kiképezték több témakörben és technikában is, úgymint a fogyatékosság megértése, a fogyatékosság és a munka kölcsönhatása, a fogyatékos emberekkel folytatott munka, a munkáltatókkal folytatott munka, és teendők a munkáltatók és a fogyatékkal élők összehozása céljából. A képzési programot egy modulsorozat keretében bonyolították le, amelyet a gyakorlati tapasztalatszerzés időszakai közé iktattak be. A megfelelő jártasságok oktatásán kívül a képzési szemináriumok alkalmat adtak a különböző munkamódszereknek megfelelő tervek kidolgozására, a tréner szakértelmének és tapasztalatának felhasználásával. A képzés végső célja egy olyan gárda kialakítása volt, akik később azután más munkatársakat is megtaníthatnak a kérdéses technikákra és készségekre.

“A 4M szolgáltatás filozófiája azon az elképzelésen alapul, hogy igyekezzünk a megfelelő embert a megfelelő állásba helyezni, megfelelő támogatással”. Ily módon már nem maga a fogyatékosság a legfőbb probléma. Ennek megfelelően a 4M Tanácsadók azon vannak, hogy olyan potenciális munkavállalót keressenek a munkáltatónak, aki rendelkezik az általa keresett tulajdonságokkal. Ez ellentétben áll – sikeresen – azzal a hagyományosabb felfogással, amikor elmagyarázzuk, miben is áll a fogyatékosság, és megpróbáljuk rávenni a munkáltatót, hogy – ennek ellenére! – alkalmazza az illetőt.

Deák Ferenc úr, a Zala Megyei Munkaügyi Központ igazgatóhelyettese más szempontból világította meg a 4M-et, mondván, hogy olyan, mint egy “tündérmese”. 2002-ben Magyarország felismerte, hogy a fogyatékosok foglalkoztatási rátájának növelése hozzájárulna az általános foglalkoztatási ráta javításához. Ezt elsősorban az érintett minisztériumok, főként a Pénzügy- és az Egészségügyi Minisztérium erőteljesebb együttműködése révén lehetett megvalósítani.

Hajas György úr, a 4M Program koordinátora elmondta, hogy mely földrajzi területekre terjed ki a 4M program, amely már további megyéket is elért. Összesen 23 tanácsadót képeztek ki eddig. Elkészült a program kézikönyve és a támogató szoftver is. Hajas úr hangsúlyozta, hogy a 4M kifejezetten az egyén szükségleteivel foglalkozik, illetve az egyéni képességekre épít. Megjegyezte, hogy a sikeres közvetítéseknek legalább 60%-a több mint hat hónapos munkaviszonyt eredményezett. A sikernek ráadásul megvan az a hatása is, hogy arra ösztönzi a jelenlegi ügyfeleket, hogy potenciális ügyfeleknek is ajánlják a szolgáltatást, vagyis a siker sikert szül.

JÓ GYAKORLAT A FOGYATÉKOS FOGLALKOZTATÁS ÉS REHABILITÁCIÓ TERÉN – ÉSZT TAPASZTALATOK

Sirlis Sõmer asszony, az észt Szociálisügyi Minisztérium Népjóléti Főosztályának vezetője elmondta, hogy Észtország is szoros együttműködést folytatott az Egyesült Királysággal a fogyatékos emberek foglalkoztatására irányuló stratégiája megreformálása és fejlesztése terén. Észtországban is az volt a probléma, hogy nagyon magas volt a gazdaságilag inaktívak aránya a fogyatékkal élők körében.

Az észtországi politika történelmi hátteréről szólva Sõmer asszony megállapította, hogy a szovjet korszakban a fogyatékossággal kapcsolatos felfogás egy orvosi paradigmán, valamint az emberek és a szolgáltatások különválasztásán alapult. A fogyatékos személyek foglalkoztatása szempontjából ez azt jelentette, hogy védett munkahelyeket biztosítottak. Ennek következtében a védett munka negatív színezetet kapott, és az ország függetlenné válása után nem akarták tovább folytatni ezt a módszert. Ezért azután az elmúlt években a fogyatékkal élők segítésének ez a formája egyáltalán nem kapott kormány-támogatást illetve központi pénzeket. Sőt, a 1991 és 2002 között érvényesülő politika gyakorlatilag nem is tűrte, hogy a foglalkoztatást a fogyatékosok esetében szóba jövő lehetőségnek tekintsék.

2003-tól kezdve a kormány támogatott egy EU-finanszírozású “twinning” projektet az Egyesült Királysággal, amelynek az volt a célja, hogy javítsa a fogyatékkal élők foglalkoztatási lehetőségeit. Azon voltak, hogy változtassanak néhány erős befolyást gyakorló nézeten, így többek között azon a feltételezésem, hogy a munkáltatók a probléma részét, nem pedig megoldását képezik, és hogy a fogyatékkal élők pozitív képességeire helyezzék a hangsúlyt, ahelyett, hogy a fogyatékosságaikkal foglalkoznának. A “twinning” projekt hivatalos lezárását követően is megmaradtak, sőt bővültek is a reformok. A fogyatékkal élők munkába állását segítő támogatás biztosítása ma már törvényi alapokon nyugszik. Ez a módszer a személyi segítők bevonásán alapul, mondta Sõmer asszony, és egész Észtországban kiképezik az Állami Foglalkoztatási Szolgálat munkatársait is a fogyatékosság megértésére és a személyi segítői munkára.

A rehabilitációra áttérve, melynek kapcsán a foglalkoztatási és a szociális szolgálatok együtt dolgoznak, Sõmer asszony elmondta, hogy a cél a független életvitel és munkaviszony biztosítása, a kérdéses célok támogatása érdekében hatékonynak ítélt szükséges változtatások biztosításával. A jelenlegi felfogás szerint ugyanakkor a rehabilitációt túlságosan későn kínálják fel ahhoz, hogy valóban hatékony legyen. Mindazonáltal a rehabilitációs szolgálat része az értékelés, a tervezés és a megfelelő szolgáltatások biztosítása egy multidiszciplináris csapatokból álló országos hálózat közvetítésével

Sõmer asszony megállapította, hogy Észtország azt a stratégiát választotta a rokkantsegélyen élők nagy számának kezelésére, hogy több aktív szolgáltatást kínált fel, amelyek segítenek az érintetteknek abban, hogy állást találjanak maguknak. Ez igen éles ellentétben áll azzal, amikor megnehezítik a fogyatékkal élőknek azt, hogy megszerezzék a segélyre való jogosultságot.

Az észt politika egy gondoskodás-központú szemléletből alakult ki, majd a fogyatékosság rehabilitációs kezelésére irányuló kísérletek következtek, most pedig azon vannak, hogy hatékony segítséget adjanak az álláskeresés és az állások megtartása terén. Sõmer asszony ugyanakkor úgy érezte, hogy pillanatnyilag hiányzik a védett és támogatott foglalkoztatás, ami nélkül nem lehet teljes az Észtországban alkalmazott intézkedések palettája.

Kellermann Éva áttekintette a PHARE, az ESZA és az EQUAL programok kapcsán szerzett magyar tapasztalatokat. Úgy vélte, hogy a védett foglalkoztatást a harmadik vagy önkéntes, non-profit szektorban kellene biztosítani, nem pedig az állami szektorban. Csatlakozott ahhoz az állásponthoz, hogy a munkáltatókat is a megoldás részének kell tekinteni, ahogy Észtország esetében elhangzott. Kellermann asszony a 4M programban elhangzott érveket megerősítve úgy vélte, hogy a civil szervezetek helyzete nagyon is megfelelő arra, hogy elérjék a társadalom perifériáján levőket.

Kellermann asszony úgy vélekedett, hogy bár az Európai Unió jelentős támogatást ad a tagállamoknak, programjainak összetettsége és igényessége és maguk az eljárások is okoznak némi problémát..

ÉLETHOSSZIG TARTÓ TANULÁS: A MAGYARORSZÁGI REGIONÁLIS KÉPZŐ KÖZPONTOK SZEREPE A SZAKMAI REHABILITÁCIÓBAN

Kovács Mária és Fodor Éva két magyarországi Regionális Képző Központ képviseletében összegezte a különféle rendelkezésre álló szakismeret-fejlesztő képzési lehetőséget. A cél képzést biztosítani olyan készségek és szakmák terén, amelyek összeegyeztethetők az ügyfelek fogyatékosságaival és károsodásaival. Különféle szintű szakismereti képzést biztosítanak, az ügyfelek körében tapasztalható igen sokféle szintű képességnek megfelelően.

JÓ GYAKORLAT AZ ÉRTELMI FOGYATÉKOS FIATALOK NYÍLT MUNKAERŐPIACI INTEGRÁCIÓJÁRA MAGYARORSZÁGON

Víg Katalin a magyarországi Salva Vita Alapítvány képviseletében elmondta, hogy véleményük szerint a fogyatékkal élők és köztük az értelmi fogyatékos vagy tanulási nehézségekkel élő fiatalok segítésére irányuló munka foglalkoztatási kimenetét befolyásoló fő tényező a munkavállalással kapcsolatos motiváció és felfogás. Pozitív hozzáállással, amely kialakítható egy sor bevált módszer alkalmazásával, el lehet érni, hogy más szolgálatokat és támogatási formákat is jól ki lehessen használni. Persze ha az ügyfél nem akar dolgozni, ha fél, hogy kudarcot vall, vagy egyszerűen nem fogadja el azt a fegyelmet, amelyet a munkahelyen elvárnak az emberektől, akkor nemigen lehet sikeres a foglalkoztatás, bármilyen támogató magatartást tanúsít is a munkáltató. Egy mélyebb szinten arról van szó, mondta Víg asszony, hogy el kell fogadni, hogy a munka az élet szerves része.

Dobák András, a Tesco Hungary országos személyi igazgatója emlékeztette a küldötteket, hogy a munkáltatókat elsősorban üzleti érdekeik vezérlik. Következésképpen akkor fognak fogyatékkal élőt alkalmazni, ha ez érdekükben áll. Lehetséges, hogy a munkáltatót eleinte a jótékonyságra hivatkozó érvek fogják meg, de a munkavállalók alkalmazására vonatkozó döntések végső alapja mégis az kell legyen, hogy az illető el tudja-e látni a kérdéses munkakört.

Dobák úr ismertette a Tesco pozitív tapasztalatait annak kapcsán, hogy az egyik magyarországi nagyáruház három tanulási nehézséggel küzdő fiatalt alkalmazott. Mostanra már tiszteletben tartják, elfogadják, és értékelik őket a munkatársak, a menedzserek és az ügyfelek az elvégzett munkáért. A dolog kulcsa a munkavállaló megfelelő munkaköri leírásának elkészítése, az illető képességeire és erősségeire alapozva. Dobák úr úgy érezte, hogy némi utánagondolással általában mindig el lehet készíteni egy megfelelő munkaköri leírást.

Hegedűs Lajos úr, a magyar Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének elnöke arról beszélt, hogy mit jelent a munka a fogyatékkal élőknek: bizonyítja, hogy hasznos tagjai a társadalomnak, jövedelem-forrás és lehetőséget ad a fejlődésre. Hegedűs úr megállapította azt is, hogy a munka útjában álló fizikai, kommunikációs vagy tudatlanságból adódó akadályok mind legyőzhetők. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a félelmet: a fogyatékkal élők félelmeit és a nem fogyatékosok félelmeit a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban. Könnyen előfordulhat, hogy az önbizalomhiány is akadályt jelent. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a család és más támogatók véleményét, mivel ez is fontos befolyást gyakorolhat a fogyatékos személyre.

A fogyatékkal élők egyedülálló tudással rendelkeznek arról, hogy mit jelent a fogyatékosság. Ezt elsődleges forrásként felhasználhatja, és fel is kell, hogy használja mindenki, aki a fogyatékkal élők segítésével – nem utolsó sorban a foglalkoztatásukkal – foglalkozik. Hegedűs úr felszólította a politikusokat, hogy fogadják el, hogy nem lehet tovább halogatni azt, hogy megoldást találjanak a fogyatékkal élők kirekesztésére. A felmerülő kiadásokat olyan költségnek kell tekinteni, amely azután megtérül.

Ezután Buotyik János szólt a Konferencia résztvevőihez. Éveken át szakmunkásként dolgozott a magyar vasútnál, míg el nem veszítette a lábát egy vasúti balesetben. Öt hónap alatt, egy rehabilitációs intézetben újra elsajátított egy sor készséget, megtanulta, hogyan használja a kerekes széket, a mankót és a művégtagjait. Ezután látott egy hirdetést, amelyben telefonos ügyfélszolgálati munkatársakat kerestek, jelentkezett és fel is vették. Buotyik úr elmondta, hogy nem jótékonykodásra vágyott, hanem arra, hogy kihasználhassa a képességeit, és pozitív szerepet vállalhasson a mindennapi életben.

A kétnapos ülés-sorozatot összefoglalva a Konferencia moderátorai, Kun Zsuzsa, a magyar Fogyatékosok Esélye Közalapítvány ügyvezető igazgatója, valamint Gere Ilona a következő pontokat emelte ki:

• A források szűkös volta időnként kihat arra, hogy kit definiálnak fogyatékosként.
• Nem minden fogyatékkal élőnek megfelelő megoldás a védett foglalkoztatás, amelynek azokra kell irányulnia, akiknek a szükségletei kielégíthetők ezzel a speciális ellátásformával.
• Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a szerepet, amelyet a védett foglalkoztatás, mint az elsődleges munkaerőpiaci alkalmazáshoz vezető biztonságos út játszhat.
• Nyilvánvalóan a korai beavatkozás a kulcsa a költségek minimalizálásának és a fogyatékkal élők befogadási esélyeinek maximalizálásának.
• Kétirányú kötelezettségekről van szó: a társadaloméról a fogyatékkal élők felé és a fogyatékkal élőkéről a társadalom felé. Hodge miniszter asszony úgy jellemezte ezt, hogy a “valamit valamiért” elve.
• A keretszámokkal dolgozó politika komoly vitát kavart. Egyrészt megvan benne a példamutatás lehetősége, ugyanakkor azzal a veszéllyel is jár, hogy elmélyülnek a fogyatékossággal kapcsolatos negatív attitűdök és sztereotípiák.
• Nagyon nagy eltérések vannak a fogyatékossággal kapcsolatos általános vélekedések és alapvető előfeltevések között. Vannak országok, mint pl. Írország, ahol a fogyatékkal élőket egyre inkább potenciális munkavállalónak tekintik, míg Magyarországon még egyáltalán nem ez a helyzet.
• A munkáltatóknak gyakorlati információkra van szükségük a fogyatékosságról és arról, hogy miként gondoskodjanak a munkahelyek megfelelő módosításáról és fogadóképessé tételéről.
• A rehabilitációra visszatérve: kiderült, hogy melyek a legfontosabb kérdések. Mi az, ami tényleg beválik? Költség-hatékony megoldás-e a rehabilitáció? Melyek a hosszú távú szociális hatásai? Van-e megbízható információ a rehabilitációról és a kapcsolódó folyamatokról?
• A Konferencia-megbeszélések során mindig összekapcsolódott a szociális befogadás és a foglalkoztatás kérdése. De vajon a foglalkoztatás automatikusan társadalmi befogadást is jelent-e, és vajon a nem-foglalkoztatás automatikusan kirekesztéssel jár-e?
• Nagyobb az esély a sikerre, ha igényeiket és üzleti értékeiket megértve közelítünk a munkáltatókhoz, mint ha egy jótékonysági modellre hivatkozunk.

Nagyon is tisztában vagyunk az azonosított és alaposan feltárt demográfiai irányzatokból adódó kérdésekkel, különösen azokkal, amelyek az életkor-megoszlási arányokkal kapcsolatosak. Jelenleg az Európa hosszú távú versenyképességét szolgáló Lisszaboni Stratégia áll az európai stratégiai gondolkodás középpontjában. A gazdasági inaktivitás növekvő költségei számos országban kezdik meghaladni a munkanélküliség költségeit; foglalkoznak a szociális kirekesztés következményeivel, de csak mostanában kezdett teret nyerni az a felismerés, hogy éppen a munkanélküli fogyatékkal élő személyek anyagi biztonságának biztosítására szolgáló rendszerben keresendő számos szociális jelenség gyökere. Ez a rendszer egy olyan "racionálisnak” kikiáltott megoldás elfogadására ösztönzi a segélyekből élőket, amely a gyakorlatban ellentétes a közjóval, és éppen ezért végső soron irracionális. Ez nem maradhat így.

A fogyatékosság definíciói időnként túlságosan is korlátozó értelműek, és elkendőzik a szolgáltatásokra való jogosultságot. Ugyanakkor a fogyatékosság orvosi diagnózison alapuló definíciói erősítik a fogyatékossággal kapcsolatos negatív sztereotípiákat, súlyosbítják az abból adódó hátrányt, és hozzájárulnak ahhoz az elidegenedéshez, amelyet a fogyatékkal élők amúgy is megtapasztalnak és éreznek.

Csakúgy, mint a munkanélküliség és a munkaerőpiac strukturális változásait kezelő stratégiák esetében, a fogyatékos személyek foglakoztatása terén is megvan a maga szerepe a képzésnek és átképzésnek. Vagyis a fogyatékosság kontextusában a képzést nem szabad olyasminek tekinteni, ami arra jó, hogy a fogyatékosok elfoglalják magukat. Akkor van igazi értéke, ha segít az egyénnek átformálni a készségeit vagy a munkaerőpiac által megkövetelt új készségeket kifejleszteni.

A fogyatékossággal kapcsolatos közvélekedéssel, előítéletekkel és tudatlansággal egyaránt foglalkozni kell, akár a munkáltatókról, akár a szolgáltatókról, akár a fogyatékkal élőkről vagy a családjukról van szó. A fogyatékosság nem jelent feltétlenül “munkaképtelenséget”. A munkáltatók foglalkoztatási döntései azon alapulnak, amit valaki meg tud tenni, és éppen ezért úgy véljük, hogy a fogyatékos álláskeresők jellemzőinek pozitív bemutatására van szükség. A fogyatékosságból adódó akadályok leküzdése meglepően könnyű és olcsó dolog. A vonatkozó tudatosító képzés egyszerű, egyértelmű és nem költséges.

Gondosan értékelni kell a politikai megoldások esetleges nem szándékos következményeit. A fogyatékkal élők alkalmazásáért adott általános támogatás, a bérek ellensúlyozására felajánlott készpénz-kompenzáció azzal a kockázattal jár, hogy azt bizonyítja a munkáltatóknak, hogy a fogyatékkal élők nem képesek sikeresen dolgozni. Ugyanakkor a munkahely átalakítását, fogadóképessé tételét szolgáló munkákra adott támogatás valódi segítség lehet a munkáltatóknak, a mellékhatások kockázata nélkül. Hasonlóképpen, a kiterjedt védett foglalkoztatást biztosító hálózatok támogatása állandósítja a hamis sztereotípiákat, és igencsak megcsapolja az állami forrásokat. Lehetséges persze, hogy bizonyos fogyatékkal élők esetében a védett foglalkoztatás a legmegfelelőbb forma a szükségletek kielégítésére és a korlátok legyőzésére. Ez azonban nem cáfolja azt a mai, modern elképzelést, mely szerint az elsődleges munkaerőpiacon való foglalkoztatás a fő cél.

Igen sok példa van bevált gyakorlatokra, és ez azt mutatja, hogy a munkavállalás szinte minden fogyatékkal élő számára valós megoldás lehet, még ha korábban nem is volt az. Éppen ezért a jó gyakorlat, az ilyen elgondolások és tapasztalatok megosztása a tettek kiindulópontja.

Nem valószínű, hogy létezne olyan egyetemes fogyatékosság-definíció, amelyet egész Európában el lehetne fogadtatni középtávon, de nem is kívánatos, hogy ez így legyen. Ugyanakkor a fogyatékosság “súlyosságára” koncentráló elgondolásokról bebizonyosodott, hogy illúziót kergetnek, és gátolják a hatékony politika-alakítást és a tetteket. A teljes látásvesztést vagy azt, ha valaki kerekes székbe kényszerül, és csak azzal tud mozogni, a legsúlyosabb, 100%-os fogyatékosságként értékelik. Mégis sok ilyen ember dolgozik, és ér el nagyon magas jövedelemszerző képességet. Ugyanakkor viszont más tényezők, így például a motivációs szint más fogyatékossági diagnózisokkal együtt nagyon is gátolhatják a munkavállalást. A bio-pszicho-szociális tényezők összessége sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint a fogyatékosság mértékének puszta megállapítása.

Hatékony értékelő eszközöket kell kifejleszteni, hogy megfelelő támogatást lehessen biztosítani a megfelelő szolgáltatásoknak, és el lehessen kerülni a források elpazarolását és az igények kielégítésének abból adódó kudarcát, hogy a fogyatékkal élő személyeket nem megfelelő szolgáltatásokhoz irányítjuk. Az a feltételezés, hogy a fogyatékkal élőknek minden esetben védett foglalkoztatásra vagy rehabilitációra van szükségük, éppen olyan hibás, mint az, hogy minden fogyatékos kerekes széket használ és mindenki, akinek mentális problémája van, veszélyt jelent saját magára és másokra nézve.

A korai intervenció elismerten kulcsszerepet játszik a sikeres kimenetekben. A szakmapolitika nem hagyja a munkanélküli álláskeresőket támogatás nélkül hónapokig, mielőtt bevonná őket a munkába való visszatérést segítő programokba.

A Konferencia bizonyítja, hogy a szorosabb társulás és együttműködés Európa-szerte a tagállamok kormányai, civil szervezetei és önkéntes szektorai, munkáltatói, szolgáltatói és döntően a fogyatékkal élők között alapvető szerepet játszik egy olyan fogyatékosügyi szociális- és foglalkoztatáspolitika kialakításában, amely hatékony, előmozdítja a közjónak megfelelő racionális viselkedést, és kifejezett előnyökkel jár minden érintett számára.